A szépségről - április közepe a permakultúrás erdőkertben

Bár már hosszú évek óta figyelem, követem, művelem a kertünket, április közepén minden évben újra és újra mellbevág a szépsége.

A friss, világos zöld levélkék, a habzó, tobzódó virágzás a fákon, a kék, lila, sárga, piros árnyalatok a gyepen. És az illat, és a döngicsélő dongók és a csicsergő madarak hangja valahogy olyan egységet, az élet erejét és a kiteljesedés reményét fejezik ki, amellyel ezúttal nem csak testi (bár abból is akad), hanem lelki élelmet ajánl nekünk az erdőkert.

kirobban az aljnövényzet: ibolyák, pitypangok, füvek, árvacsalán-szőnyeg

virágerdő

a piros árvacsalán a dongók kedvence

nárciszok, mángold, és ibolyatenger

A fekete gyalogcincér is kibújt a mulcsból, kezdi az évet

A szépség, bujaság, frissesség egyértelműen érezhető, ha egy jól működő erdőkertben járunk az év bármely szakaszában.

Micsoda különbség ez egy rövidre nyírt, szögletesre metszett, tájidegen örökzöldekkel teliültetett kerthez képest, nem is beszélve egy felszántott földről, kikapált, lecsupaszított gyümölcsösről vagy szőlőről!

Tudományos alapon is alátámasztható persze, hogy miért jó egy erdőkert, miért jó a sokszínűség, a biodiverzitás. De számomra mindig a fizikai érzékelés a legmeggyőzőbb: hol érzem jól magamat? Hol töltök szívesen időt? Hol találkozom a legtöbb szépséggel?

Ott, ahol élet van.